Tisza News - Az ukrán–magyar alapszerződés


Az ukrán–magyar alapszerződés


2018-03-02. Kárpátalján ismét felvillant az ukrán sovinizmus. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári központi irodája ellen példátlan támadás történt február 27-re virradó éjjel. Ismeretlen tettesek felgyújtották az épületet, amelynek jelentős része kiégett. Ukrajnában évek óta tombolnak szélsőséges erők, hol itt, hol ott. Ennek most már véget kell vetni. A transzatlanti közösség, az EU és a NATO nem nézheti tétlenül Európa keleti felének fellángolását.

Magyarországnak, és ezzel együtt Európának szüksége van egy független, erős, jól prosperáló Ukrajnára. Ez egyaránt gazdasági és biztonságpolitikai kérdés. Ennek több és szerteágazó feltétele van, én most csak magyar szempontból a legfontosabbra szeretnék rávilágítani: nincsen önálló, sikeres és stabil Ukrajna, ha Kijev nem ismeri el az őshonos nemzeti kisebbségek kollektív jogait a pozitív európai gyakorlatnak, illetve az európa tanácsi ajánlásoknak megfelelően.

Eszembe jutnak a több mint negyedszázaddal ezelőtti események. Talán nem felesleges ezeket feleleveníteni. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt vetettem papírra ezzel kapcsolatos emlékeimet.

1991. december 6-án, Kijevben írtuk alá a magyar–ukrán alapszerződést. Méltánytalanul nagy vihar kísérte. A nemzetpolitikában kétfelől is leselkedett ránk veszély. Az ellenzékben lévő MSZP és SZDSZ a taxisblokád (1990. október 25–28.) után vérszemet kapott, minden vélt vagy valós helyzetet, eseményt a kormány gyengítésére, megbuktatására akart felhasználni. Akkor is, ha az ország és/vagy a nemzet érdekeivel ellentétes volt.

A jobboldali táborban, saját soraink között pedig voltak irredenta álmodozók, akik nem akarták vagy nem tudták figyelembe venni a realitásokat. Mindkét oldal árgus szemekkel figyelt minden nemzetpolitikai lépést, ami az elszakított nemzetrészekkel volt kapcsolatos. Az alapszerződésben a következő mondat verte ki a biztosítékot: „A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük.”

Én úgy tudom, hogy a miniszterelnök és a kormány által jóváhagyott szövegben nem szerepelt az „és nem is lesz” kitétel. Kijevbe indulás előtt mégis belekerült. A vád: örökre lemondtunk Kárpátaljáról. Mielőtt továbbmennénk, kijelentem, hogy ez egy ostoba és történelmietlen felfogás. Semmi sem örök és megváltoztathatatlan. Az „örök és megbonthatatlan szovjet–magyar barátság” sem volt az, pedig szerződésbe foglalták. Ilyen értelemben felesleges is az a négy szó, de ha ott van, az sem számít sokat. Elismerjük a határokat, nincs területi követelésünk, és kész. Miért és hogyan került akkor bele? Könnyű kitalálni, ha elmondom, ki fedezte fel a „hibát”: Horn Gyula, az MSZP első embere. Ő volt az Ország­gyűlés külügyi bizottságának elnöke.

Nem tudom már, mennyi idő telt el az aláírás után, de Horn váratlanul összehívta a bizottságot egy rendkívüli ülésre az alapszerződésben foglaltak értékelésére. Előtte egyeztetett velem és a bizottság másik alelnökével, a fideszes Hegedűs Istvánnal, valamint titkárával, az SZDSZ-es Szent-Iványi Istvánnal.

Horn színlelt felháborodással azt mondta, a kormány örökre lemondott Kárpátaljáról! Azonnal bementem Antall Józsefhez, beszámolni a fejleményekről. Soha életemben nem láttam olyan dühösnek, indulatosnak, pedig hosszú ideig dolgoztam vele együtt.

A botrány dagadt, és a mai napig van utóélete. A koalíción belül erős ellenzéke támadt az alapszerződésnek, szidták a miniszterelnököt és a külügyminisztert. Vihar volt egy pohár vízben. A kormányfő tehetetlen volt. Ha kiderítteti, melyik régi ember csempészte be azt a négy szót, azonnal rásüti a bélyeget a nemzetközi közösség, hogy mégis irredenta szándékai vannak. Ha nem ratifi­kálja az Országgyűlés a szerződést, súlyos diplomáciai bonyodalmakra számíthatunk, elveszíthetünk egy jószomszédi viszonyt, hiszen a fiatal Ukrajna akkor potenciálisan barátnak számított.

Kevésbé tájékozottakban felmerülhet a kérdés, miért volt szükség erre a szerződésre, és jó volt-e nekünk? Ukrajnának létfontosságú volt minden szomszédjával úgynevezett alapszerződést kötni, hiszen a Szovjetunió jogutódja Oroszország volt, az új államalakulat ezért légüres térben mozgott.

Létét és határait akarta garantálni. Ez indokolt és mindenki által elfogadott álláspont volt. Ugyanakkor nekünk nagyon fontos volt éket verni az újraszerveződő kisantant erők közé (Románia, Szlovákia, Szerbia), nehogy partnerre találjanak Kijevben.

Elég feladat nekünk három potenciális ellenféllel szembenézni, Keleten Ukrajna és Nyugaton Ausztria, Szlovénia, Horvátország legyen biztonságos hátországunk.
Volt azonban még egy nagyon fontos körülmény.

1991. május 31-én Budapesten aláírták a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén címet viselő megállapodást.

Ez a dokumentum az akkori nemzetközi gyakorlatnak megfelelő jogokat és védelmet írt elő a két országban élő őshonos nemzeti kisebbségeknek. Csak a területi autonómiát nem mondta ki, de a személyi elvű, kulturális autonómia gondolata benne volt. Ezt a dokumentumot az alapszerződés megerősítette, és leszögezte „a felek egyoldalú és közös lépéseket tesznek, hogy előmozdítsák e kötelezettségek végrehajtását”.

A Kárpátalján 1991. december elsején megtartott népszavazáson a lakosság 78 százaléka a területi autonómiára voksolt. Ezen belül a beregszászi magyar autonóm körzet létrehozására a helyi lakosság 81,4 százaléka szavazott. Mindez hat nappal a magyar–ukrán alapszerződés aláírása előtt történt.

Ennek fényében Antall József miniszterelnök és Leonyid Kravcsuk ukrán elnök az 1993. április 30-án lezajlott találkozójukon megegyezett a beregszászi magyar autonóm terület létrehozásáról. Nem véletlen, hogy csak ez után történt meg a ratifikáció. Ennyit arról, hogy az akkori magyar kormány nem képviselte a nemzeti érdekeket. Az már más kérdés, hogy Ukrajna mindebből semmit sem tartott be. De 1991 és 1993 között mindent megígért, mindent aláírt, potenciális barátnak, szövetségesnek számított.

Mindezt nemzetközi pozíciójuk megszilárdításáért tették, és azért nem tartották be, mert féltek a mintegy 12 milliós orosz ajkú kisebbségüktől. Hát ennyit ér egy szerződés szövege. Ezért nevezem a magyar–ukrán alapszerződés körüli vitákat, botrányokat viharnak egy pohár vízben.

Szólni kell azonban ezzel összefüggésben egy elterjedt tévhitről is. Egyesek azt állítják, hogy Kijev felajánlotta nekünk Kárpátalját, de Antall nem fogadta el. Nem tudom, ki találta ki ezt az ökörséget, de sajnos terjeszti egy volt kormánytag történész is. Kérdeztem tőle, honnan veszi ezt? Azt válaszolta, egy ukrajnai paptól hallotta! Megkértem, álljon le a rémhírterjesztéssel. Megígérte.

Az ominózus alapszerződést végül másfél éves késleltetéssel, 1993. május 11-én ratifikálta a Magyar Országgyűlés 223 igen, 39 nem és 17 tartózkodás mellett. 107-en nem szavaztak. A nemek és a tartózkodások kizárólag a kormánypárti koalícióból kerültek ki. Több kormánytag nem szavazott. A vitában az alapszerződés legfőbb támogatója az MSZP volt, amelynek elnöke kirobbantotta a botrányt. Sikerült újabb éket verni a kormányzó erők sorai közé.

Mindezt azért hoztam most elő, mert a választási kampány közepén vagyunk. A magyar külpolitika végre abban a helyzetben van, hogy erőteljesebben képviselheti a nemzeti érdekeket. Teszi a dolgát Ukrajna vonatkozásában is.

A geopolitikai környezet is kedvezően alakul, egyre több támogatónk és szövetségesünk van. „És lészen csillagfordulás”, ahogy Wass Albert írja. Nem lenne szerencsés, ha a mai ellenzéki erők negyedszázad előtti elődeikhez hasonlóan, köztük néhányan osztályismétlőként, ez esetben is nemzeti érdekeink ellen fordulnának.

A szerző a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója

Csóti György, Magyar Idők

2018.03.02.



 Frissek a rovatban »

 Hasonlóak »

 Frissek »