Tisza News - A magyar iskola nem gyűlöl


A magyar iskola nem gyűlöl


2018-03-13. A magyar iskola jelenlegi nevelési céljai a nemzeti és egyetemes emberi kultúra által képviselt humanista és demokratikus erkölcsi értékeken alapulnak. Ezekben a célokban a legszigorúbb kritikai vizsgálat sem fedezhet föl gyűlölködő, autoriter, nacionalista, soviniszta eszméket. Nevelési céljai alapján tehát a mai magyar oktatási rendszer nem minősíthető nemzetpusztítónak, aki ilyet állít róla, nem ismeri sem a nemzeti alaptantervet, sem az egyes műveltségi területek tanterveit.

A magyar iskola legfontosabb oktatási célkitűzései: az értelmes ismeretszerzés, az ismeretek alkotó alkalmazási képességének elősegítése. A magyar iskola becsületesen törekszik arra, hogy munkája megfeleljen a társadalmi igényeknek, igyekszik mindenkinek megfelelő feltételeket biztosítani képességei kifejlődéséhez. A magyar iskola bőséges lehetőséget biztosít arra, hogy a gyerekek sokat tanuljanak.

A tanulás semmilyen körülmények között nem ártalmas, a tanulást a „butulás” okának minősíteni ostobaság. Pedagógiai közhely: az értelmetlen tanulás, akár sok, akár kevés, valóban butít, az értelmes okosít. Az viszont, hogy a tanulás értelmetlen vagy értelmes, mindig két félen, a diákon és tanáron múlik, ez ügyben folytatandó dialógusukat senki és semmi nem tiltotta és nem tiltja.

A hazai iskolarendszer az alapvető oktatási feladatait ellátja, a diákokat képesíti a következő iskolafokozat követelményeinek teljesítésére, az iskolázás utáni munkába állásra. Tragikus teljesítményromlásról a felmérések nem tanúskodnak, számos problémáról igen.

Oktatási céljai, teljesítményei alapján a mai magyar oktatási rendszer kialakítása, a magyar iskola megalapozottan nemzetpusztítónak nem minősíthető.
Aki pedagógiai szakértőként azt állítja, hogy a magyar iskola az alkotó és kritikai gondolkodásmódot gyűlöli és irtja, az sok tízezer hivatásszerető pedagógus szakmai és emberi becsületébe gázol, s arról tesz bizonyságot, hogy nem ismeri az iskolai valóságot. A pedagógia tudomány, és tudományos vonatkozású kérdésekben bizonyítás nélkül súlyos megállapításokat tenni, kinyilatkoztatni nem szokás, az ilyen stílus a tudományos vita lehetőségét zárja ki.

A műveltségi anyag mennyisége, a követelmények mértéke mindig, minden korban vita tárgya az oktatásnevelés irányítói és az érdekelt felek (pedagógusok, diákok, szülők) között. Az ezekkel kapcsolatos viták folytatása mindig szükséges volt és szükséges lesz, s mindenképpen törekedni kell – éppen a gyerekek sokat emlegetett védelme érdekében – a megegyezésre. Aki azt mondja, hogy a tananyag elviselhetetlenül sok, egy része fölösleges, használhatatlan, túl sok az óra, a gyerekek túlterheltek, sok tekintetben igazat beszél. A korrekt tájékoztatás azonban megkívánná, hogy föltárja a művelődési anyag megválogatásának és meghatározásának nehézségeit is.

A magyar iskolarendszert jelenleg szabályozó törvények tartalmazzák a nevelésben érdekelt felek (diákok, tanárok, szülők) véleményezési, egyetértési és döntési jogosítványait, biztosítják ezek gyakorlásának szervezeti kereteit. Aki azt állítja, hogy jelenleg nincs mód az érdekelt felek demokratikus joggyakorlására, nem ismeri a köznevelési törvényt – vagy nem mond igazat.

A magyar iskolákban igen sok jó tanár tanít. Természetesen mindig voltak és vannak is gyenge, tehetségtelen, lusta tanárok, de ők a mindenkori kisebbség. Ez a kisebbség az olcsó népszerűséget vagy a követelmények szintjének leszállításával, vagy a diákvélemények kritikátlan elismerésével, glorifikálásával igyekszik megszerezni.

Nagyon hasonló ezekhez az eljárásokhoz, ha a kamaszokkal-ifjakkal folytatott becsületes dialógus és vita nélkül valaki saját nézetei közvetítésére és igazolására használja a diákszereplők – életkori sajátságaik és személyes motivációik által fűtött – egyoldalú megnyilvánulásait.

Aki azt állítja, hogy a hazai nevelés és oktatás bajai – ilyenek egyébként szép számmal vannak – csak úgy orvosolhatók, hogy a gyermekeket kimenekítjük a magyar állam által működtetett iskolákból, lemondva a modern társadalom és nevelés alapvető rendezési elvéről, a dialógusról, antidemokratikus álláspontot képvisel.

És végül: az sem árt, ha azoknak, akik életbe vágó pedagógiai kérdésekről nyilatkoznak, vannak gyakorlati iskolai tapasztalataik – ez nagymértékben növelné szakmai kompetenciájukat. A magyar iskolának számos baja, hibája van, ezekről egyszer már illene őszinte, hátsó szándékok nélküli vitákat lefolytatni, s jó lenne, ha ezeknek egyszer már – mai divatkifejezéssel élve – „győztes– győztes” vége lenne.

Néhányat felsorolok ezek közül.

Az úgynevezett művelődési anyag sok területen valóban túlméretezett. Ennek egyik oka, hogy a 2003-ban kiadott Nemzeti alaptanterv (NAT) irracionális mértékben csökkentette és enyhítette, a 2013-as változat viszont – ellenhatásként – túlságosan növelte és szigorította a tananyagot és követelményeket. Nyilvánvaló, hogy a mindig túllendülő ingát egyszer már középtájt kellene megállítani, ehhez azonban az ellenérdekelt feleknek engedniük kellene saját dogmáikból. Pedagógiai szempontok alapján ezt lehetségesnek tartom, a politikai elkötelezettségektől azonban el kellene tekinteni.

Azzal a gyakorlattal is szakítani kellene, hogy tudományterületek specializációit külön tudománynak minősítve új tárgyakat kreáljunk és ezekhez külön óraszámokat biztosítsunk. A töltelékanyagok és -tárgyak konkrét megjelölésétől eltekintek, gyakorló pedagógusok jól tudják, miről van szó, s tudják azt is, hogy saját szaktárgyaikban melyek azok a részek, amelyeket az érdekelteknek elegendő lenne a felsőoktatásban elsajátítani.

A heti 35-36 óra (gimnáziumról beszélek) valóban sok, és túlzottan kifárasztja a gyerekeket. Tudom, hogy a szabad szombat szent tehénnek számít, de azt is tudom, hogy 35-36 óra öt napra elosztva napi hét, hat napra elosztva csak napi hat. S azt is tudja, aki akarja, hogy a komoly szaktárgyi munkához biztosítani kellene a megfelelő óraszámot. Ezzel a dichotómiával egyszer már szembe kellene nézni. Azt pedig saját élettapasztalatom mondatja: napi hat órától egy diáknak sem kell haldokolnia, különösen akkor, ha ebben a testnevelés frissíti föl. Tegyük hozzá: a gyerekek embertelen munkaidő-terhelését az is fokozza, hogy a sport, zenei stb. foglalkozások is az öt nap késő délutánjaira, estéire szorulnak, a szülői maximalizmusból eredő különóra-terhelésekről nem is szólva.

És végül: a lexikális anyag éppen a didaktikailag feldolgozott tudományok, azaz a szó tradicionális értelmében vett tantárgyak esetében fontos és szükséges, mértékét tanuláslélektani vizsgálatok alapján észszerűen meg lehet és meg is kell határozni. Ugyanez a helyzet a „magolással” is, amely a maga helyén és megfelelő mértékben éppen az értelmes tanulás nélkülözhetetlen információs bázisát teremti meg.

Heltai Miklós

A szerző nyugalmazott gimnáziumi igazgató

Fotó: Felvidék.ma

https://magyaridok.hu

2018.03.13.



 Frissek a rovatban »

 Hasonlóak »

 Frissek »