Tisza News - Gál Mária: Mások Trianonja


Gál Mária: Mások Trianonja


Közel száz éve nem tudunk megbékélni a történelmi nagy Magyarországot darabokra szaggató trianoni döntéssel. Lehet, hogy tényleg nem elég egy ilyen kollektív trauma feldolgozására egy évszázad, de az is lehet, hogy egyszerűen nem akarjuk, mert szeretünk szenvedni. És persze azt hisszük, hogy mi vagyunk a történelem egyetlen és legnagyobb áldozata.

Pedig korántsem, másoknak is kijutott bőven (lásd például a lengyelek sorsát), sőt Trianonunk sem csupán nekünk van. A kérdés pedig nem az, hogy melyik nemzet kapott nagyobb pofont a történelemtől, hanem az, hogy ki tud hamarabb talpra állni. És ez nem költői kérdés, hanem a jövőnk kérdése. A kilencvenes évek elején még szinte tejfeles szájú ifjú történészként kezdtem a magyar arisztokrata és nemesi családok második világháború utáni sorsával foglalkozni. Gyűjtöttem a visszaemlékezéseket, meghallgattam minden család tragédiáját, mindazokat, akiket elértem és hajlandók is voltak szóba állni velem. Vagy akik tudtak beszélni a szörnyűségekről, mert bizony volt közöttük olyan is, aki vállalta az interjút, ennek tudatában meg is tettem a többszáz kilométert, de a sokat megélt egykori nemes könnyek között közölte már a helyszínen, hogy sajnálja, de ő erre képtelen. Napok óta készül a beszélgetésre, nyugtatót és altatót szed, de íme, így is remeg hangja, keze... Voltak viszont olyanok, akik szívesen beszéltek a múltról, s bár valószínűleg nekik is ugyanúgy fájt, mint sorstársaiknak, arra is képesek voltak, hogy családjuk tragédiája kapcsán ne csak a kommunista rendszer bűneit lássák, hanem azokat a hibákat is, amelyeket a magyar uralkodó osztály, amelyhez tartoztak, kétségtelenül elkövetett a történelemben, illetve tisztában voltak azzal is, hogy az első világháború után a tényleges földreform és minden más szükséges társadalmi reform elodázásával saját kezűleg ásták saját sírjukat. Mondanom sem kell, hogy azok az egykori „urak”, akik képesek voltak a múlt siratásán túllépni és a megváltozott helyzetben utcahossznyi képzettségbeli, kulturális előnyüket használni, visszakerültek a társadalmi hierarchia csúcsaira. Immár nem kékvérűségük, hanem saját érdemeik, teljesítményük révén. Másféle társadalmi ranglétrán másféle vezető szerepet kaptak, de legtöbben értékük szerinti helyükre kerültek. A múltba temetkezők, a fájdalmakkal, megaláztatásokkal és meghurcoltatásokkal megbirkózni nem tudok többsége viszont egy lett a sok fájdalommal, frusztrációval küszködő átlag magyar között. (Aki olvasott valaha Esterházyt, az tudja, miről beszélek...) Ez a mi édes-keserű, száz éves Trianon-fájdalmunk jutott eszembe a minap, június 12-én, amikor az oroszok ünnepelték – vagy legalábbis kellett volna hogy ünnepeljék – szuverenitásuk 21. évfordulóját. Merthogy szegény ruszkik nagy bajban vannak ezzel a hivatalos ünneppel. Ők ugyanis inkább gyászolnának ezen a napon, mivel legtöbbjüknek az egykori birodalmi nagyság végleges szertefoszlásának fájdalma újul ki minden június 12-én. Megszületett ugyan a független, szuverén Oroszország, az Oroszországi Föderáció, de ez számukra máig nem tudja pótolni a széthullott Szovjetuniót. Gyásznap ez számukra nem ünnep, s noha nem mondhatom, hogy sajnálom a Szovjetunió kimúlását, mégis együtt tudok érezni az oroszokkal. Pontosabban fogalmazva, értem fájdalmukat, mégha nem is osztozom benne. És mielőtt bárki azt mondaná, hogy „de a két esetet nem lehet egy napon emlegetni”, sietek leszögezni, hogy bizony lehet, sőt a harmadikat, Jugoszlávia szétesését és a vele járó szerb nemzeti önsajnálatot is nyugodtan e sorba lehet sorolni. A történelmi Nagy-Magyarország nem volt ugyan akkora világhatalom, mint a Szovjetunió, de ugyanúgy sok nép közös hazája volt, mint a birodalom vagy mint Jugoszlávia. Ugyanúgy nem volt soha magyar többségű, mint ahogy nem volt orosz vagy szerb többségű Szovjetunió és Jugoszlávia, csupán a magyar volt az állam vezető, uralkodó nemzete, mint ahogy a másik két említett államban is e két nép „viselte a kalapot”. És bizony mindkét nép egyelőre ugyanúgy nem tudja megemészteni a történteket, mint mi. A három, térben közeli (az időskálán csak történelmi léptékben közeli) geopolitikai, nemzeti és emberi sorsforduló és tragédia gyakorlatilag semmiben sem különbözik attól, amit a már említett magyar nemesi családok megéltek. Végérvényesen összeomlott az öröknek hitt világ, s akinek lesz ereje talpra állni, az nemzetként is előbb-utóbb értéke és teljesítménye szerinti helyét foglalhatja majd el a kialakult új világban. Aki erre nem képes, az sirathatja egykoron volt nagyságát, nyalogathatja sebeit, csodálhatja régi térképeit, lobogtathatja zászlóit, szobrot húzhat egykori hőseinek, és gyűlölheti azokat, akik ezt tették vele, de a történelem kerekét visszafordítani úgysem tudja. A történelemben nincsen „ha...”, a múltba pedig nincs visszaút. Putyin szalondiktátorkodása ellenére talán azért tudott ekkora népszerűségre és támogatottságra szert tenni, mert úgy tudta felhasználni a birodalmi múlt utáni nemzeti sóvárgást, hogy közben már az új nagyság ígéretét hozta az oroszoknak. Nem lehet nem látni az orosz-magyar hasonlóságot (e téren is). Csakhogy mi magyarok nem újat építünk az elvesztett világ romjain, hanem mindenáron azt a bizonyos régit próbáljuk újrateremteni, akár képletesen is. A június 12-én megrendezett orosz ünnepségek, az ünnepnap/gyásznap kapcsán elhangzott, leírt beszédek, cikkek alapján akár fogadni mernék, hogy az oroszoknak nem kell száz év megemészteni az 1991-es „kicsivé válást” (persze minden relatív és szemlélet kérdése, így az orosz kicsinység is). Abban viszont csak reménykedni tudok, hogy előbb-utóbb mi is túllépünk ezen a nemzeti kollektív frusztráción, és képesek leszünk elfoglalni értékünk, tudásunk, képességeink szerinti helyünket a világban.

Új Magyar Szó online
http://www.maszol.ro

2013.06.14.



 Frissek a rovatban »

 Hasonlóak »

 Frissek »